Már komolyan attól tartottam, hogy az unalomtól fogok meghalni. A tény, hogy semmi az ég adta egy világon nem történik ezen a nyavalyás jótékonysági esten valósággal a sírba tudott kergetni. Igaz, én mondtam anyámnak, hogy eljövök a partijára. Tudtam, hogy mennyit jelentene neki, és hogy örülne, ha én is ott lennék.

Na ja…de arról egyáltalán nem volt szó, hogy vagy három öregek otthonát fogunk szórakoztatni! Tényleg semmi bajom az idősekkel, de amikor már a tizenötödik vén szatyor jön oda hozzám, hogy „Ó, hogy te mekkorát nőttél! Nemrég még pelenkában totyogtál bla bla bla” és a csontos ujjaikkal lilára zúzzák az arcomat, akkor jobban átgondoltam volna, hogy eljöjjek-e…

De mivel erről senki sem tájékoztatott, így egy puccos bárban unom szét az agyam, hurrá!

Végre történik valami: néhány idős hölgy enyhén (értsd: ISZONYATOSAN) tintás állapotban elbotorkál a csávóhoz, aki a karaoke-ért felel. A hullaházas hangulat egyből megszűnik, amit három néni valami ősrégi slágert kezd el énekelni (már ha nevezhető éneklésnek az idegőrlő vinnyogásuk…), és az emberek (akik még nem aludtak be a székeiken) lassan felélednek és teljesen ütemtelenül tapsolni kezdenek.

Elmosolyodtam. Hát ha valakik, akkor az öregek tuti tudják, hogyan kell bulizni!

Miután úgy éreztem, eleget kínoztam a fülemet, elsétáltam az italpulthoz, lenyúltam egy üveg kólát, és felültem egy olyan magas, fekete bárszékre. Későre járt már, fáradt voltam, de nem hagyhattam anyut egyedül a kriptaszökevényes buliján; azt mondta, én vagyok a lelki támasza. A lelki támasznak meg jelen kell lennie addig, amíg mindegyik vendég el nem patkol – pardon – el nem megy haza. Így – pusztán kötelességből – ott ültem és csak bámultam ki a fejemből.

Ki tudja meddig lehettem félhulla állapotban, de hirtelen valami felkeltette az érdeklődésem. Az érzékszerveim (a szívemmel az élen) megint életre keltek Még egy vak is észrevette volna őt: egy fiatal, eleven alakot. Egyből feltűnt; teljesen kilógott a sok botoxtól sima arc közül.

Első gondolatok:

#1 hű, de dögös ing! A kékkockás ing egyből elnyerte a tetszésemet, és nem csak azért, mert divatos volt, hanem mert rajta olyan bosszantóan jól állt. Tökéletes fazon és mintázat, még a színek is stimmelnek: telitalálat!

#2 honnan a görcsből ismerem őt? Az agyam soha nem látott erőkkel azon kattogott, hogy valamit előhozzon róla, valamit, bármit: egy helyszínt, időpontot, eseményt…

De mint valami meghibásodott adatbázis, csak egy kis, ügyefogyott, ütött-kopott fájlal dobott meg. Hány évesek lehettünk, három-négy? Túlzás lett volna kijelenteni, hogy valami gyerekkori játszópajtásom volt, de mégis valami ilyenre emlékeztem. Egyetlen dolog maradt meg belőle az emlézetemben, de az mélyen, örökérvényűen: amint egy huncut, rosszfiús mosolyt villant felém. Se több, se kevesebb. De pont elég, hogy feldühítsem magam rajta…

#3 MIÉRT nem jut eszembe a neve?! Utáltam magam, amiért nem emlékeztem a nevére. Hogy hívják!? Vagy százezer férfi nevet felsoroltam magamban miközben őt néztem, de egyik sem illet rá úgy igazán. Mi a neve? Ki nem állhattam a tudatot, hogy ennyi év után újra láthattam, de nem tudok róla annál többet, minthogy: magas, rövid haja van (amiért külön jár neki egy piros pont), és borzasztóan jól fest abban az ingben.

Az egyetlen esemény, ami megakadályozta, hogy megőrüljek a dühtől az volt, hogy az eddig nekem félig háttal álló Névtelen Szépfiú váratlanul az ÉN irányomba fordult.

Ajkai (vészesen csókolnivaló ajkai) a füléig szaladtak, meleg, barátságos mosolyra húzódtak.

Rám nézett.

Akkora egy idióta vagyok! Hogy nem emlékezhetek a nevére?!

Jé, barna szemei vannak? Ez eddig miért nem tűnt fel?…

Rose, te mekkora hülye vagy!